Az okostelefonok elterjedésével előtérbe került a régóta ismert videotelefonálás lehetősége. Az Apple elhatározta, hogy egyszerű és mindenki által használható megoldást készít, kérdés, hogy sikerül-e előrébb mozdítani a 132 éve napirenden lévő, egyesek szerint felesleges intézmény ügyét. Lássuk a videotelefonálás történetét a Technologizer.com alapján.

Ma már egyáltalán nem sci-fibe illő jelenet, ha valaki úgy beszélget valakivel a világ másik felén az utcán sétálva, hogy látja annak arcát is. A videotelefonálás technológiai lehetőségei adottak, csak az egységes szabványok, a mindenhol megfelelő sávszélesség, és főleg - a legfontosabb - a fogyasztók fizetőképes érdeklődése itt-ott még hiányzik.


Az Apple nemrég zászlajára tűzte, hogy meggyőzi a vásárlóit a videotelefonálás nagyszerűségéről, és az utóbbi évek tapasztalatai alapján kijelenthetjük, hogy amit a cupertinói vállalat el kíván terjeszteni, az el is terjed. Vásárlóik köre napról napra bővül, mobilkütyüiket és szolgáltatásaikat viszik, mint a cukrot, ráadásul a közönségük nem tech-megszállottakból, hanem a technológiát aktívan és azonnal használni kívánó, ezért pénzt is kiadni hajlandó emberekből áll. És ami az Apple-nek fontos: utóbbiak sokkal többen vannak, mint az előbbi kategóriába tartozók.

Már történelem

Nem is gondolnánk, hogy az első tudományos érdeklődés a videotelefonálás iránt már 132 éves múltra tekint vissza, nem sokkal ugyanis Graham Bell kezdetleges, 1876-os telefonbeszélgetése után 1878-ban már azt kutatták sokan, hogyan lehet a hang mellett esetleg a képet is átvinni egyik pontból a másikba.


Természetesen ekkor még a szükséges technológiából szinte semmi nem állt rendelkezésre, a következő kísérletezés időpontja 1927, az AT&T egyesült államokbeli telefontársaság ekkor kezdett kutatni a videotelefonálás lehetőségeit vizsgálva. A vállalat kutatócsoportja, a Bell Laboratories 1956-ban már egy videotelefonálásra képes prototípust fejlesztett ki, ami két másodpercenként küldött el egy képet a fogadó oldalra. Három külön vonalra volt szüksége, egyre a képek fogadásához, egyre a képek elküldéséhez, és megint egy másikra a hang átviteléhez.

1964-ben, New Yorkban bemutatták az első forgalomba hozható videotelefont (Picturephone), ami továbbra is speciális hálózatot igényelt, ráadásul egy három perces beszélgetés akkoriban 16-27 dollár, mai értéken 112-189 dollár, vagyis 27 ezer - 43 ezer forint kiadást jelentett. Nem nehéz belátni, hogy ez a fajta luxus miért nem terjedt tovább a Washington - New York - Chicago hálózaton kívülre.

Ennek a készüléknek a továbbfejlesztett változata volt a Picturephone II, amit 1970-ben dobtak piacra. Ez sem lett átütő siker. 1984-ben a Bell System már olyan megoldással próbálkozott, ami a hagyományos telefonvonalon, modem segítségével továbbítja a képeket, a Sony Teleface Japánban, a Mitsubishi’s Visitel LU-500-01 az Egyesült Államokban kínálta 400 dollárért a technológiát 1987-88-ban. A beszélgetést megszakítva egy gomb megnyomásával lehetett a képet elküldeni a beszélgetőtársunknak - ez pedig sajnos már visszalépést jelentett a felhasználói élményben.


Az AT&T 1992-ben adott ki egy másodpercenként tíz képet megjelenítő készüléket, ami hagyományos telefonvonalon működött. A VideoPhone 2500 tehát már áttörést jelenthetett volna, ha nem kerül 1599 dollárba (mai értéken 2500 dollárba, vagyis 570 ezer forintba) egyetlen készülék. Az ISDN vonalak megjelenésével újra próbálkozott az AT&T, de a magas árak miatt ezeknek a készülékeknek is - mint a korábbi esetekben - nem sokkal a piacra dobás után beszüntették a forgalmazását.

Először egy Macben, az Apple számítógépében jelent meg a Connectix 1994-es webkamerája, amit eleinte Mac-camerának akartak nevezni. A Quickcam később más platformon is megjelent, a 320-szor 240-es, fekete-fehér képet feldolgozó kamera már a videotelefonálás elterjedésének előszobája volt, ugyanis a számítógépen kívül csak a 99 dolláros kamerát kellett megfizetni az élményhez.

1996-tól a mobilokban is megjelent a videotelefonálás, a Panasonic megoldása másodpercenként 3-7 képkockát tudott elküldeni a japán PHS rendszeren keresztül. 1999-ben a Kyocera VP-210 telefon az elsők között volt, ami hagyományos méretű mobiltelefonon kínált videotelefonálási opciót, a 3G-s hálózatok megjelenésével pedig egyre többen csatlakoztak a trendhez.

Mégsem terjedt el igazán ez a képesség, a 2000-es évek videochat-boom-ja elterelte a figyelmet erről az igényről - és már abban sem volt biztos senki, volt-e ilyen igény egyáltalán. Megjelentek az IP-telefonok is, amikkel az internetes vonalon keresztül mozgóképet is megoszthattunk, de ha az ember egyébként is a számítógép előtt ül, feleslegesnek tűnt egy másik készülék videotelefonálás céllal, a mobiltelefont pedig kényelmetlen magunk előtt tartani. A videochat ráadásul mondhatni ingyen volt.


Újrafeltalálás

Steve Jobs 2010 júniusában mutatta be az új iPhone 4-et, amiben már a videotelefonálás is opció. Az Apple vezérigazgatója láthatóan újra el akarja adni a videotelefonálás intézményét az embereknek, és egy eddig új, az Apple-re jellemző megoldással teszi ezt. Azzal, hogy nem kell érteni, hogyan működik a dolog, nem kell bejelentkezni, letölteni, csatlakoztatni - a videochat a hagyományos hívás esetén egyetlen gombnyomással működik, nagyszerű minőségű kép és hang mellett.

Az Apple úgy alakította ki a szoftvert, hogy később bármelyik cég csatlakozni tud a "mozgalmához", hiszen csupa nyílt szabvánnyal készítették el a Face Time elnevezésű videotelefonálási rendszert, és a cupertinói cég biztos benne, hogy a videochat-alkalmazásokat és mobiltelefonos operációs rendszert készítő végek harapni fognak a csalira.

Hogy miért? Mert az Apple mögött egy dinamikusan növekvő, óriási célközönség van, aki használni fogja, használni akarja majd az új képességet. És mert az iPhone 4 nagyobb siker lesz, mint a cég életében eddig bármilyen termék.

 

 

 

2 komment