A prémium kategóriás borokról, pezsgőkről és pálinkákról már sokszor írtunk, itt az ideje, hogy a konyakkal is megismerkedjünk. A nemes, egykor a luxus megtestesítőjeként elhíresült italról szóló cikksorozatunk első részében a konyak történetével ismerkedünk meg.

A franciaországi Charente régió termékeny tája már a 3. században arra ösztönözte a keltákat, hogy szőlőt telepítsenek a vidéken. Az első szőlőültetvényeket a mai La Rochelle-től a szárazföld belseje felé eső területen létesítették.

A tenger közelsége és a régió számos folyója által biztosított jó szállítási feltételek La Rochelle-t, a terület fővárosát, de a Charente-folyó mellett fekvő Cognac városát is, már a korai időkben nemzetközi kereskedelmi központokká tették.
 

A további századokban borászatok jöttek létre a tengerparttól távolabb eső területeken is, különösen a Charente-folyó mentén. A Poitou-dinasztiába tartozó X. Guillaume akvitániai herceg (1127-1137) egy nagy borászatot alapított itt "Vignoble de Poitou" néven.

Bár a hercegség központja Bordeauxban volt, a herceg jobban kedvelte a Charente-folyó torkolatánál fekvő La Rochelle-t. A város kikötőjét kibővítette, és Nyugat-Franciaország legjelentősebb kereskedelmi központjává fejlesztette. A gazdasági siker sok betelepülőt vonzott ide, köztük a borászatban járatos szakembereket is, akiknek köszönhetően a helyi borok hamarosan erős konkurenciát támasztottak Franciaország egyéb borrégióinak, illetve a rajnai és moseli boroknak is.

X. Guillaume herceg lányának, Akvitániai Eleonórának a későbbi II. Henrik angol királlyal kötött házassága révén a hercegség Anglia tartománya lett. Eleonóra fia, Földnélküli János király később privilégiumokat adott Cognac városának, amelyeket a helyi borkereskedők ügyesen ki is használtak. Cognac városa a sóraktározó szerepe mellett ekkor már a borkereskedelméről is híres volt.

A 13. században a szintén angol fennhatóság alatt álló Bordeaux-ban megkezdődött a megállíthatatlan felemelkedés a borok csúcskategóriájába. A francia királyságon belüli konkurensek sem tétlenkedtek: a Loire-völgy borait gyorsabban el lehetett szállítani a francia királyi udvarba, vagyis nagyobb valószínűséggel voltak ihatók a királyi udvarba történő megérkezéskor.

A régió számára ezért több száz nehéz esztendő következett, amely alatt Charente borai teljesen a feledés homályába merültek. A szőlőültetvényeket kiirtották, a helyükön a Grande és Petite Champagne területeken búzát kezdtek termeszteni.

Charente borrégiójában a bortermelés akkor kapott ismét lendületet, amikor az olcsó bor után kutató hollandok beállítottak. A hollandok égetett bort, "brandewijn"-t - brandyt - akartak ebből Amszterdamban készíteni, amelyet a hosszú tengeri hajóutak során az ivóvíz konzerválására kívántak használni. A korábban erre a célra gabonát használó holland lepárlóknak az akkoriban gyakori éhezések miatt új alapanyagra volt szükségük.

A Franciaországban bőségesen rendelkezésre álló bor olyan megfelelő pótléknak tűnt, amelynek egyúttal minőségi szempontból is előnyei voltak: a boros aromáknak köszönhetően a gabonapálinkákkal ellentétben nem volt szükség arra, hogy a kellemetlen mellékízek elfedésére borókabogyót adjanak a párlathoz. Így történt az, hogy a genever helyett a brandy hódította meg a világot.

A vízzel kevert brandy íze hasonlít a borra, és ezért hamarosan elkezdték élvezeti cikként is fogyasztani. Mivel a bor tengeri szállítása során már korábban is folyamatosan problémák adódtak, ugyanis a borok gyakran nem vészelték át a hosszú utat, sokkal kézenfekvőbbnek tűnt a bor helyett a brandyt szállítani, és azt a fogyasztás helyén vízzel elkeverve bort előállítani.  

A holland kereskedők arra is rájöttek, hogy - figyelembe véve a szállítási költségeket és a lepárló-kapacitásokat - jobb lenne, ha a bort már a termelés helyén lepárolnák, mert így a térfogata egyhatodára-egynyolcadára csökken, és sokkal egyszerűbb lesz Amszterdamba szállítani. A bor lepárlása így 1650-re már nagy üzlet lett a Charente- és a szomszédos Armagnac-régióban.

A hordókba töltött brandy szállítási késedelmei kapcsán később azt is észrevették, hogy a párlat minősége javul, ha hosszabb időt tölt tölgyfa-hordóban, illetve hogy a brandy hígítás nélkül, egyenesen a hordóból fogyasztva is élvezetes.


A siker további fontos eleme volt tehát a hordónak való fa. Hogy Franciaország aktívan beszállhasson a tengeri kereskedelembe, XIV. Lajos (1643-1715) hajóflottát építtetett, és 1669-től tölgyfaerdőt telepített Limousinban és Tronçaisban, hogy a jövőben is elegendő alapanyag álljon rendelkezésre a hajóépítéshez. Az ezekből az erdőkből származó tölgyfából készült hordókat használják még ma is a konyak érlelése során.

Az időközben már a legfontosabb kereskedőváros, Cognac után elnevezett ital első fontosabb piaca Anglia volt. A "cogniack brandy"-t reklámozó első újsághirdetés 1678-ban jelent meg a London Gazette-ben. Nem sokkal később az előkelő londoni körökben a cognac már a luxus megtestesítőjévé vált.

Mivel Franciaország és az európai vevők között akkoriban csak ritkán uralkodott béke, és a kereskedelemben gyakran fennakadások merültek fel, az üzlet nagy részét ekkoriban csempészek bonyolították. A kis konyakos hordókat könnyen vállra lehetett kapni, és éjszaka vagy ködben is hatékonyan lehetett szállítani.

1715-ben egy Jerseyből származó csempész, Jean Martell Cognacba utazott, és megalapította az első kereskedőházat, amely - harisnyával, vetőmaggal, szarvasmarhával és gyarmati árukkal való kereskedelem mellett - konyak felvásárlásával és értékesítésével, illetve tárolásával és hígításával is foglalkozott. A piac szervezetté vált. A 18. században még számos jelentős konyakház létesült, amelyeket jelentős részben angol kereskedők hoztak létre: Hennessy, Delamain, Rémy Martin, Hine.