Míg az alapfokú ismeretekkel rendelkezőknek a ginről legfeljebb a gintonik jut eszébe, mi éltünk a gyanúval, hogy valószínűleg több lehetőség is rejlik ebben az átlátszó folyadékban. Egy kétnapos londoni kurzus során rájöttünk, London dry gint készíteni jó, fogyasztani pedig még jobb. Lehetőleg minél változatosabban elkészített koktélok formájában.

Egy boron és pálinkán felnőtt magyar szeszfogyasztónak a gin többnyire a tonik hétvégi kiegészítőjeként szerepel az italszótárában, de egy gasztronómiai és italrovattal is bíró magazin munkatársaiként éltünk a gyanúval, hogy ennél jóval több lehetőség rejlik az angolok közkedvelt gabonaszeszében.

Magánnyomozás és hazai ginteszt helyett egy kétnapos londoni ginkurzuson igyekeztünk feltérképezni a sokat ígérő alkoholos ital történelmét, ízvilágát, ahol a gyártási folyamat mellett arra is fény derítettünk, milyen gin alapú koktélvariációkkal dobhatjuk fel magunkat, ha unjuk a tonikot.

Desmond Payne munkában

Az oktatás helyszíne a Beefeater lepárlóüzeme volt, amelynek különlegessége, hogy itt készül az utolsó igazi London dry gin, ami kevésbé aromás, fűszeres és abszolút édesítetlen. A brit főváros Kennington kerületében, az Oval krikettpálya szomszédságában lévő James Burrough Ltd. üzem eredetileg a Temze partján, Chelsea kerületben ontotta magából 1820 óta a prémium kategóriás ginnel teli palackokat, ám az ital egyre nagyobb népszerűsége miatt 1958-ban a gyártást áthelyezték a jelenlegi nagyobb és jobb lepárlóba.

A ginkurzuson összesen tizenhárman vettünk részt, ahol nőként, és legfőképp írásból, nem pedig italok keveréséből élőként némi hátránnyal indultam a seregnyi lelkes román, szerb és szlovén bármixer között. Lelkesedésben persze nálam sem volt hiány, és a tömény italokkal való régóta fenntartott barátságom is sok jót ígért. A gintréning során "szellemi vezetőnk" maga a ginvilág "főpapja", Desmond Payne keverőmester volt, aki több mint négy évtizede a borókabogyóból készülő gabonaszesznek szenteli életét, nem mellesleg pedig a Beefeater titkos receptjének őrzője is. 

Egy csepp történelem

Száraz kezdésként az ital múltjának rejtelmeiben mélyültünk el, ami valahogy mégis sokkal színesebb volt, mint azt előre sejteni lehetett volna. Megtudtuk, hogy a gin és az angolok olykor szívet markolóan szoros kapcsolata lényegében a 30 éves háborúnak köszönhető. A holland Dr. Sylvius borókabogyó kivonatával és gabonaszesszel elegyített, egyébként gyógyitalára az angol katonák 1618-48 között olyannyira rákaptak, hogy receptjét mintegy önmaguknak szánt "szuvenírként" hazavitték.

A genever névre hallgató készítmény a szigetországban nevét tekintve ginre apadt, népszerűsége pedig egykettőre az egekben szárnyalt. Hamarosan buzgón fogyasztott itallá vált, valóságos alkoholizmushullámot előidézve ezzel a tisztes angol polgárok körében. "Gondoljunk csak bele, hogy az akkori higiéniés körülmények között mennyire nem volt akkoriban biztonságos vizet inni" - világított rá a megnövekedett gintermelés okára, egyúttal (mosolyogva) elődei bizonyítványát magyarázva Desmond Payne.

A túlzott ginrajongást, illetve -fogyasztást (és az abból fakadó bűnözést) 1736-ban törvényekkel próbálták szabályozni, ami jelentősen megdrágította az italt, mesélte a szeszfőzőmester. Ennek eredménye az lett, hogy Londonban zavargások törtek ki. "A törvényeket visszavonták, és a gin készítése és fogyasztása ismét annyira fellendült, hogy 1750-re már 41,5 millió liter fogyott a városban egy év alatt" - mesélte a valóban lenyűgöző számokat a ginszakértő. A megoldást végül az jelentette, hogy 1751-ben meghozták a gintörvényt, így csak a kormány engedélyével lehetett gint készíteni, árulni.

London dry gin, ahogyan Londonban készítik

"A mi üzemünkben James Burrough eredeti, évszázados receptje alapján készül a gin" - tért át a keverőmester más témára, miközben felfedezőtúrára indultunk a gyárban. A fiatal gyógyszerészt érdekelte a lepárlási eljárás, és szívesen kísérletezett a blending, vagyis keverés művészetével. "A lepárlás során összepárosított különböző növényeket, köztük gyógynövényeket, fűszereket a gabonából készült szesszel, így született meg a testes gin, amelynek már csak nevet kellett találnia" - mesélte a szeszfőző mester. Az alkotót végül a közeli híres börtön, a londoni Tower extra adag marhahússal "táplált" őrei inspirálták, így utánuk Beefeaternek keresztelte el saját keverésű, 40 százalékos alkoholtartalmú italát.

Ginkészítés amatőröknek

Mielőtt mélyvízbe dobott, vagyis ginkészítésre fogott volna bennünket újdonsült mesterünk, körbevezetett minket a fűszerszobának álcázott házi botanikuskertben is, ahol az ital szárított összetevőivel barátkozhattunk össze. A gyártás során a legtökéletesebb alapanyagokat alkalmazzák, többször ellenőrzött, természetes növényeket használnak fel. A titok őrzője elmondta, mintegy 150 különböző borókabogyóból nyert olajat párolnak le, ezeket ő aztán addig szelektálja, ameddig megtalálja a jellegzetes aromát, így évről évre ugyanazt a minőséget, ízt tudják garantálni. A növények között, amelyeket később tiszta gabonaszeszben áztatnak, a legfontosabb a kézzel szedett borókabogyó.

Ezt Olaszország, Szerbia és Macedónia vad és megműveletlen területeiről szerzik be (mindig két évre elegendő mennyiséggel készülnek a szűkösebb időkre), a koriandermagok Romániából, Oroszországból és Bulgáriából származnak, a citromhéj forrása pedig Spanyolország. Ugyaninnen rendelik a legjobb sevilla-i narancsot, amit kézzel hámoznak egy kis farmon, és csak a legjobb termés gyümölcseit választják ki. Az angelikagyökeret és -magokat Flandriában szüretelik.

 

 

 

Szóljon hozzá!