Pénteken és vasárnap került sor a két nagy őszi hazai aukcióra. Kérdés volt, hogy a pénzügyi válság idején felpörög-e úgy a magyar műkincspiac, mint ahogy az máshol tapasztalható. Százmillió forintról még soha nem indult licit, megnéztük, meddig emelik a tétet és a tárcsákat, megdől-e az eladási rekord. Milliárdokat költöttek a gyűjtők és befektetők.

A péntek esti előadás előtt egy gombostűt sem lehetett leejteni a Vígszínház nézőterén. A főszereplő hat órakor jelent meg a színpadon, a tömeg szabályosan felhördült, amikor meglátta. A darab rendezője is elnémult egy percre a Lámpagyújtó felé fordulva, teljes csend honolt a teremben. A narrátor halk szavai törték meg a hallgatást, a jelenet végén pedig vastaps tört ki: a méretes főszereplőt  ketten vitték ki, majd alig lélegzetvételnyi szünet után immár felszabadultabb hangulatban folytatódott a darab.

A rendező Kieselbach Tamás, a narrátor Winkler Nóra, a főszereplő pedig a Lámpagyújtó című festmény volt, mely 1921-ben született, alkotója Bortnyik Sándor. A darabot évente kétszer tűzi műsorra a Vígszínház, tavasszal és ősszel, a színészek mindig mások. Az előadás címe a Kieselbach Galéria Aukciója.

Milliókért emelt tárcsák

Az eseményt nem csak az állandó helyszín miatt hasonlíthatjuk színházi előadáshoz, sokak számára ez valóban olyan társasági és kulturális esemény, mint egy bemutató. A nézőtéren ülők többsége valóban nem több, mint izgatott néző, közülük sokan visszajárnak, néhányan pedig most először látták a darabot. 

Az épület előtt és az előtérben régi ismerősök köszöntik egymást, az úri közönség kedélyesen ingyen-pezsgőzik. Sokan kiöltöztek, és nem kizárólag azok közül, akik az előtérben tárcsát igényelnek, kisnyugdíjas házaspárok is jelzik ruházatukkal, hogy számukra ünnepnap a mai. Az előtérben maga Kieselbach Tamás fogadja az aukcióra érkezőket, a komoly gyűjtőket természetesen személyesen ismeri, a vételi szándékokról aligha most, beszélgetés közben értesül.

Húsz perccel öt óra után, amikor már a nézőtér lépcsőin is ülnek, és az ajtóknál csoportokban nyújtogatják a nyakukat a kiszorultak, a galératulajdonos nyitja meg az aukciót, de rögtön át is adja a szót Winkler Nórának. Árverést vezetni nem könnyű munka, koncentrált figyelmet követel attól is, aki hosszú évek óta gyakorolja ezt a szakmát. A nézőtér bármelyik pontján emelkedhetnek a tárcsák, a legelső soroktól az erkély utolsó székéig, és a licitálót lehetőleg rögtön észre kell venni, a show-nak mennie kell.

A 250 tétel gyors tempóban is csak mintegy négy órán keresztül kel el (ahogy általában a magyar aukciókon, itt is ritkaság, hogy valami eredeti tulajdonosánál marad). Ezt a hosszú műsort Winkler Nóra látszólag könnyedén, élvezettel narrálja végig és vezényli le, ebben segítségére vannak a galéria munkatársai. Azoknak az asszisztenseket sincs könnyű dolga, akiknek az árverési bizonylatot kell eljuttatni a tömegben a győztes licitálóig.

Az első tétel 220 ezer forintos kikiáltási árról indul, 340 ezer forintért kel el. A tízmilliós értékű képek közül egy Csók István festmény az első, a leütési ár kilencmillióval magasabb, mint ahonnan indult a licit, 24 millió forint. Visszatérve a színház párhuzamhoz- aligha véletlen, hogy milyen sorrendben kerülnek a kalapács alá a tételek.

Dugig telt nézőtér

A kisebb értékű, kevésbé jelentős festmények között dramaturgiai csúcspontként jönnek a jelentős munkák, melyekből marad az árverés végére is (az utolsó kép egy Rippl-Rónai). Az abszolút csúcspont ezen az estén a 46-os tétel volt, a már említett Bortnyik Sándor kép. Talán szerencseszám is ez, két évvel ezelőtt is a 46. tétel volt az aukció sztárja, Csontváry A szerelmesek találkozása című festménye akkor 230 millió forintos áron kelt el.

Az aukció nagy kérdése éppen az volt, hogy megdől-e ez a rekord. Ahogy arról korábban írtunk, a pénzpiaci válság miatt a helyét kereső tőke a világban igencsak jót tett a műkincspiacnak. Nem csak a vásárlásoknak, a kínálatnak is, a két nagy hazai aukción erős volt a felhozatal. A beadók is tudják ugyanis, hogy most jó áron kelnek el a képek, ahogy biztosan van olyan, aki kényszerűségből, épp a gazdasági helyzet miatt kénytelen megválni tulajdonától.

Azt nem tudhatjuk, hogy a Bortnyik kép tulajdonosa miért adta el a képet, annyi került csak nyilvánosságra, hogy előbb svájci, majd osztrák magángyűjteményben bújt meg a kép.

A megbújás szinte szó szerint értendő, a Lámpagyújtó egyetlenegyszer volt kiállítva, 1922-ben, és létezéséről is csak egyetlen cikk tudósított.

 

 

 

Szóljon hozzá!