Chile Dél-Amerika talán legbékésebb országának számított, bár a háborúkat, harcokat, puccsokat az ittenieknek is át kellett élniük. A huszadik század erőszakos politikája rettegésben tartotta a lakosságot, és nehéz helyzetbe hozta a gazdaságot. Rabszolgák, véreskezű diktátorok és egy ateista női államfő.

A kezdetek

A 16. század előtt Chile területén araukánok éltek az inkák uralma alatt. Mikor 1535-ben megérkezett az első spanyol hódító, olyan hevesen védekeztek, hogy Almafro kapitány inkább gyorsan odébbállt, hogy a könnyebben leigázható Peruban szerezett zsákmányból szerezzen magának.

Öt évvel később érkezett meg 150 emberével Pedro de Valdiva, aki aranyért jött, de mivel azt nem talált, az indiánokból csinált rabszolgát. Chile északi részét foglalta el először, itt alapította meg Santiagót. A megszerzett területeket a spanyol korona hívei között osztották szét, és bár volt az országnak olyan része, amit az araukánoknak a sok támadás és harc ellenére is sikerült megtartaniuk, Chile spanyol gyarmat lett.

A 19. századra Chilében egyre erősödött a függetlenség utáni vágy, 1810-tól kezdve küzdöttek, harcoltak az önállóságukért, a köztársaságot  O'Higgins főkormányzó kiáltotta ki végül 1818-ban. Bár Chilében is polgárháborús helyzet alakult ki, akárcsak Dél-Amerika többi részén, mégis itt harcoltak a legkevesebbet. 

A főkormányzó intézkedéseinek a földesurak nem örültek, ezért megbuktatták, és a helyére egy diktatorikus eszközöket alkalmazó üzletember került, akit 1837-ben gyilkoltak meg. Chilét mindeközben három oldalról is támadták a területkövetelők, északról Bolívia, keletről Argentína, délről pedig az indiánok.

Bolíviával a 1839-ben fejezték be a háborút, megszerezték a tengeri kijáratot, és mivel bizonyították katonai erejüket, 1844-ben Spanyolország is elismerte függetlenségüket.

Chile antik térképe

Bár Argentínával szemben alul maradt Chile, a megszerzett nitrátban gazdag területeknek köszönhetően gazdaságilag fejlődni, erősödni kezdett. A béke 1865-ig tartott, ekkor Spanyolországgal szállt szembe, majd a bennszülöttekkel volt kénytelen harcolni.

A Peruval szövetkezett Bolívia is revansot kívánt venni, az északon lévő guano- és salétromtelepekre pályázott. Egy ideig közösen használták a területet, de Bolívia akkora vámot vetett ki, hogy Chile ismét támadásba lendült. A harcokba Peru is beszállt, a hajóhadak csatáit végül Chile nyerte, és a szárazföldön is sikerült győzelmet aratnia.

Mikor Bolíviának elege lett a háborúból, Peru még nem akart egyezkedni, de Chile leigázta őket. Argentínával sem sikerült békésen egyezségre jutni, de a 19. század végére a velük való harcok is befejeződtek. Mivel Chile engedékenynek mutatkozott az Egyesült-Államokkal szemben, innen nem fenyegette a háború veszélye. A Húsvét-szigetet 1888-ban szerezte meg.

A viharos 20. század

Az évek viszonylagos nyugalomban teltek, bár teljes békéről nem beszélhetünk, a többi dél-amerikai országhoz képest Chile volt a legnyugodtabb. 1927-ben a chilei Peronként emlegetett Ibánez került hatalomra, aki az amerikai bankokat hívta segítségül a fejlődéshez.

A gazdasági világválság miatt távozni kényszerült, ám a Radikális Párt nem volt képes eredményeket produkálni, így a század közepén - már nagyon idős korában - visszakerült a vezetői szerepbe. Jorge Alessandri, Arturo Alessandri Palma, Eduardo Frei Montalva után következett 1970-ben Salvador Allende, aki a kevés elnyert szavazat miatt kénytelen volt koalíciót alakítani, így a terveit csak nagy nehézségek árán tudta megvalósítani.

Egy régi rendelettel és fegyveres marxista csoportokkal államosított több üzemet, földterületeket, több száz tulajdonos, és körülbelül százezer chilei hagyta el az országot. Az árak és az infláció nőtt, a feketepiac virágzott. Allende nem tűrte a kritikát, a sajtót gyűlölte, ha pedig a képviselők szálltak szembe vele, fenyegetni kezdett.

Bár hatalma nem volt erős, segítséget kapott fegyveres politikai csoportoktól, például Che Guevarától is. Jóban volt Fidel Castróval, úgy 15 ezer dél-amerikai terroristát fogadott be országába, akik közül soknak hatalmat is adott.

A polgárság 1971-ben elégelte meg a helyzetet, tüntetni kezdtek, távozásra szólították fel Castrót és lemondásra a belügyminisztert, majd sztrájkolni kezdtek, a helyzet kiéleződött, és 1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet a véres hatalomváltás vezére lett.

Allende a bombázott elnöki palotában lett öngyilkos, a Halálkaraván elnevezésű különítmény pedig elintézte az őket ellenőrző aktivistákat. Több ezer állampolgár vesztette életét a harcokban, és az azt követő tisztogatásokban. Bár Pinochetnek eredetileg nem szántak nagy szerepet, a következő 16 évben ő vezette az országot.

Uralma alatt több ezren haltak meg, 30 ezren elmenekültek, a titkosrendőrség embereket rabolt el. Ennek ellenére 1980-ban újból megválasztották Pinochetet, aki a következő nyolc év alatt valamennyire enyhített a szabályokon, engedélyezte a szólás- és gyülekezési szabadságjogok gyakorlását. 1988-ban nem kapott bizalmat, de alkotmánymódosításai révén megtarthatta kongresszusi tagságát, így nem állíthatták bíróság elé, ahogy embereit sem.

1990-től négy évig Patricio Aylwin volt a köztársasági elnök, a következő ciklusban Eduardo Frei Ruiz-Tagle követte. Mivel utána egyik pártnak sem sikerült abszolút többséget szereznie, 2000-ben került a szocialista Ricardo Lagos az elnöki posztra, akit az első dél-amerikai női államfő, Michelle Bachelet követett.

Deluxe Magazin

 

 

 

Szóljon hozzá!