Majthényi Szabolcsot alig húszévesen már a világ egyik legjobb vitorlázójaként ismerték, társával, Domokos Andrással egyetemben. A repülőhollandis kettős ötszörös világbajnok és háromszoros Európa-bajnok, hogy csak a legnagyobb címeket említsük. A napokban ért véget a spanyolországi Mar Menorban tartott 2007-es világbajnokság, ahol a páros a negyedik helyen végzett. A tapasztalatokról és vitorlás múltjáról Majthényi Szabolcsot faggattuk.

- Nem sikerült a címvédés. Nagyon csalódott?

- Annak tudatában, hogy a világbajnokság előversenyét megnyertük, mondhatom, hogy igen. Bár a negyedik hely nem katasztrófa, szerettünk volna a dobogón végezni.

- Szerencséjük sem volt, hiszen a gyenge szél és betegség is gátolta önöket.

- A gyenge szél önmagában még nem volt probléma, de a forgásokat és az elfordulásokat nem tudtuk megfelelően kihasználni. Nagyon ritkán jöttek be a húzásaink, és főleg a rajt utáni első szakaszokban választottunk rossz megoldásokat. Az influenza Domokos Andrást viselte meg jobban, és sajnos az utolsó napokban én is elkaptam tőle, ám ez döntően nem befolyásolta az eredményünket. Nem csüggedünk, hiszen idén lesz még egy nagyobb versenyünk a Garda-tavon, én pedig három különböző hajóosztályban indulok a Magyar Bajnokságon.

Nem sikerült a címvédés, de a negyedik helynek is örülnek

- Mindig is jellemző volt önre a sokoldalúság és a víz közelsége.

- 1979-ben, hétévesen ültem először vitorlásban a Balatonon. Nem nagyon lehetett más választásom, hiszen édesapám edző volt, és a bátyám is vitorlázott már addigra.

- Ez azt jelentette, hogy az elején "családi" nyomásra ült hajóba?

- Erről szó sem volt. Folyton a vizet néztem, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is kormányozhatok egy vitorlást. Gondolhatja, hogy nekem, a 6-7 éves gyereknek mekkora élmény volt, mikor beülhettem az egyszemélyes, egészen pontosan a 420-as típusú vitorlásba.

- Nem volt félelemérzete?

- Dehogyisnem! A hatalmas víz ott tátongott előttem, dobáltak a hullámok, és uralnom kellett egy olyan járművet, amelyik a vízen halad. Ám a kíváncsiságom és a tanulni vágyásom legyőzte a félelmeimet.

- Azonnal jöttek a sikerek?

- Áh! Arra még pár évet várnom kellett. Az első érmemet a nyolcvanas évek elején nyertem.

- Az édesapja volt az ön edzője is ?

- Igen, és mielőtt azt kérdezi, hogy elnéző volt-e velem vagy a bátyámmal szemben, azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem. Szigorúbb volt velünk, és többet követelt, mint más tanítványaitól, de ez nem zavart. Soha nem voltam az a lazsálós fajta.

Vitorlások az EB-n

- Mit szólt az édesanyja, hogy a három fiú a családban a vitorlázás szerelmese?

- Azt hiszem, nagyon nem lepte a meg a sport iránti vonzalmunk, mert a mozgás szeretét tőle is örököltük: testnevelő tanár volt.

- Ezért végezte el a Testnevelési Egyetem testnevelő tanári szakát ?

- Világéletemben szerettem a sportot, és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Később szélesítettem egyetemi ismereteimet. Közelebb kerültem a marketing és a pénzügy világához. Ma már egy sportszergyártó cég marketingigazgatójaként is tevékenykedem.

- Kizökkentettem - ott tartottunk, hogy nyár és Balaton.

- A család az egész nyarat együtt tölthette a Balatonnál. Mi fiúk, igazán nem szorultunk magyarázkodásra, ha esetleg később értünk haza egy-egy ebédre: anyánk megértette, hogy a  vizen tréningezünk, és soha egy szóval sem méltatlankodott. Szerintem örült a lelkesedésünknek. Egyébként a balatoni éveket először az MTK-ban, később az MVSE-ben, majd a Spartacus egyesületében folytattam, ahol később edző lettem.

- Nyilván végig kellett járnia a szamárlétrát.

- Korosztály szerint minden egyes hajóosztály versenyein indultam, így tehát a 420-as, 470-es (ezek a hosszukról kapták nevüket) és így tovább, egészen a repülőhollandiig. Imádtam a nyarakat, mert az egyesületünkben átlagosan hetvenen szeltük a vizet. Sajnos az akkori csapatból kevesen maradtunk, alig van olyan, aki még ma is vitorlázik. Először a gimnáziumi évek alatt csappant meg a csapat, aztán az egyetem szólt közbe, később pedig a munka. Ma Magyarországon senki sem engedheti meg magának, hogy professzionális vitorlázó legyen, mindenkinek dolgoznia kell a sport mellett.

- Mikor jött az úgynevezett áttörés, mikor végleg eldöntötte, hogy ezentúl világversenyeken is indul?

- Az még akkor történt, amikor a 80-as évek közepén az egyéni 420-as hajóosztályban értem el szép eredményeket, többek között az osztrák vagy az akkori jugoszláv bajnokságon. Akkoriban beszéltük meg Domokos Andrással, hogy közösen ülünk majd hajóba.

Andris rutinos csapatember volt, én pedig kormányosként pont ilyen embert kerestem magam mellé. Óhajaink tehát találkoztak, és rögtön az elején, a két egymást követő Európa-bajnokságon tizenegyedikek, illetve tizenhatodikak lettünk. Első hallásra gondolom nem tűnnek kiemelkedőeknek ezek az eredmények, de számunkra jelzésértékűek voltak, főleg úgy, hogy a technikai felszereltségünk jócskán elmaradt az akkori nemzetközi színvonaltól.

Emlékszem, az egyik EB-n volt egy olyan futam, mikor eresztett a hajónk, és azért szurkoltunk, hogy egyáltalán valahogy partot érjünk. Később, miután Andrissal mindketten a repülőhollandi hajóosztályt tartottuk nagy kedvencünknek, ott folytattuk pályafutásunkat. Az 1992-es barcelonai olimpia volt az álmunk, és azt tűztük ki célul, hogy kijutunk a spanyol kikötővárosba. Ez nem sikerült, mert öreg volt a hajónk, 1980-ban a Detre-fivérek még ezzel a vitorlással lettek bronzérmesek Moszkvában. Aztán a barcelonai ötkarikás játékokat követően Pamucz Tamás és Zargay Béla (az akkori legjobb repülőhollandis páros) nekünk ajándékozta hajóját, mert mindketten visszavonultak. Az első versenyünket azonnal megnyertük, és aztán egyik győzelem a másikat követte.

A vitorlázás életforma

- Meg sem álltak a világbajnoki címig.

- Valóban nem, de azért az első vébéaranynak is külön története van. Mikor megtudtuk, hogy utazhatunk Ausztráliába, tisztában voltunk azzal, a hajónkat nem vihetjük, mert annyi pénzünk nincs. Felvettük a rendező országgal a kapcsolatot, és az egyik versenyző páros jelezte, kapunk hajót és szállást is, szóval csak repüljünk. Útnak indultunk, és egy hét elteltével a nyakunkba akasztották a világbajnoki aranyérmet, ráadásul úgy, hogy pont az az ausztrál kettős lett a második, amelyik a kölcsönhajót és a szállást adta.

- Alighanem megbánták...

- Nem hiszem. Ez nem jellemző a vitorlázókra. Nyerjen a jobbik, és senkire sem irigykedünk, hiszen mindannyian sokat edzünk, hogy a legjobbak lehessünk.

- Furcsa, hogy ezt mondja, hiszen ön sem profi vitorlázó, a szónak annak az értelmében, hogy a nap 24 órájában nem ezzel foglalkozik.

- Andrásnak és nekem is dolgoznunk kell ahhoz, hogy a családunkat eltartsuk. Mielőtt most sokan meglepődnének, ez általában külföldön is így van. Mióta a repülőhollandi hajóosztály kiszorult az ötkarikás játékokról, sokat esett vissza az ázsiója.

-  Ezt nehezen hiszem, mert az egyik legnépesebb mezőnnyel rendelkező hajóosztályról van szó.

- Igaz, de most kifejezetten a pénzügyi és a lobbi szempontokra gondolok. 1996-ban Atlantában már nem szerepelt az ötkarikás programban. Friss világbajnokként kissé nehezen éltük meg mindezt, de mára feldolgoztuk a traumát.

- Ha befejezi a vitorlázást, mihez fog kezdeni?

- Akkor már alighanem semmihez, mert a vitorlázás számomra életstílus. Szerencsére nincs korhatárhoz kötve a sportág, így a végtelenségig folytatható. Lehet, hogy 70 évesen már nem világbajnoki aranyakért küzdünk, csupán a víz és a hajó szeretetéért megyünk egy kört a Balatonon.

Deluxe Magazin

Korábban:

Negyedikek Majthényiék a repülőhollandi-vébén

Harmadik helyen folytatják Majthényiék a repülőhollandi-vébét

Majthényiék visszacsúsztak a harmadik helyre a repülőhollandi vébén

Kiosztották az év vitorlázója díjakat

Majthényi: versenyen már nincs pardon

 

 

 

Szóljon hozzá!