Kuba és a szivar nemhiába elválaszthatatlan fogalmak. A szigeten több ezer éve honos dohány spanyol segítséggel rövid idő alatt az egész világot rabul ejtette, s a legjobb szivarokat máig a karibi országban készítik. A Cohiba receptjének titkát nem sikerült megfejteni, a gyártás folyamatába azonban betekintést nyerhettünk egy, a havannai H. Upmann szivargyárban tett látogatás során.

Képek a havannai szivargyárról

Kuba felfedezése az európai ember számára egyet jelentett a dohányzás örömeinek megismerésével. Az indián őslakosok szertartási növényét a spanyolok élvezeti értékének köszönhetően hamar megkedveltették az óvilággal, s fejlett kereskedelmük révén lassan az egész világon elterjesztették a szivarfüstölés szokását. A 19. század végén csak a főváros régiójában közel tízezer ültetvény és 1300 szivargyár gondoskodott a világ füstigényének kielégítéséről. A gyárak az államosítást követő amerikai embargó után nehezen, de életben maradtak, és a többi ország felé indított exportnak köszönhetően megőrizték helyüket a világban: a világ legbecsesebb szivarjai továbbra is Kubából származnak. Az olyan híres termékek, mint a Cohiba, a Montecristo, a Romeo y Julieta, a Partagás mind egyazon helyen, a 700 lelket foglalkoztató H. Upmann gyárban készülnek.

Egy kubai szivargyárban tett látogatás még a nemdohányzók számára is érdekes lehet. Már a kapuban megcsapja a belépő orrát a szárított dohánylevél illata, amelybe a hatalmas műhely felé haladva egyre inkább belekeveredik a szivarfüst is. A dolgozók ugyanis sokak által irigyelt módon, akár egész nap szívhatják a munka fölött a frissen sodort szivart - úgy van, munka fölött, dohányzásra kijelölt helyiséget hiába is keresnénk a napi több millió szál szivart előállító üzemben.

A kubai szivar utánozhatatlan finomságát a dohány termesztéséhez ideális éghajlati adottságok mellett a körültekintő gyártás eredményezi. A hozzáértő emberek kiválogatására már a gyarmatosító spanyolok is komoly hangsúlyt fektettek: míg a cukornád-ültetvényeken a Nyugat-Afrikából elhurcolt rabszolgákat hajtották, a dohányföldeken szabad emberek, a Kanári-szigetekről származó bevándorlók dolgoztak. A kubai szivargyárakban a mai napig csak szakképzett alkalmazottak ülhetnek a szivarsodró asztal mögé.

A szivarsodrás első lépéseként a megfelelő minőségű leveleket különválogatják a kötegből. Csak ép dohánnyal dolgoznak, lyukas, szakadt levél nem kerülhet a drága szivarokba. A könnyebb kezelhetőség és az aroma megőrzése érdekében ezeket időről időre benedvesítik, így kevésbé sérülékenyek. Ezek után a kiválogatott leveleket tovább osztályozzák méret és szín alapján, majd szárukat óvatosan eltávolítják. Ezt a mellékterméket a műanyagiparon át a parfümiparig számtalan formában igyekeznek hasznosítani.


Az egyes szivarmárkák közötti eltérést a különböző levelek használata eredményezi, a korábban szétválogatott dohánylevelek más-más arányban szerepelnek az adott szivarban. A Cohiba összetételének éppúgy megvan a maga receptje, akár egy finom koktélnak. Az összetevők titkát azonban féltve őrzik a kíváncsi tekintetek elől: a dolgozók nem elegyedhetnek szóba a látogatókkal, és a gyárban egyáltalán nem, vagy csak külön engedéllyel szabad fényképezni.

A legtöbb hozzáértést a szivar sodrása igényli, ezt többségében nők végzik, ámbár nem a combjukon, ahogy a romantikus képzelgések szólnak. A különböző leveleket hosszában összehajtogatják, végüket egyenletes hosszúra csípik, a felesleggel kitöltik az esetleges hézagokat, miközben az előre kiválasztott és kisimított, tökéletesen ép levélbe az egészet felcsavarják. Itt a precizitáson túl a kézügyesség is szerepet játszik: a szivar ugyanis teljes hosszán egyenletes kell, hogy maradjon. Az összetekert és gondosan formázott végű szivart a betekerés után 20 percre présbe teszik. A tökéletes minőség érdekében azonban nem restek a már összepréselt, szemre hibátlan rudakat újból szétbontani és kijavítani, ha a helyzet úgy kívánja. Ebben persze jelentős szerepet játszhat az anyagi motiváltság is: a dolgozókat ugyan az elvégzett munka mennyisége után fizetik, de csak a tökéletesen ép darabokat számolják el. A munka egyébként egy hatalmas, több száz ember befogadására alkalmas teremben zajlik, ahol a szivarsodróknak a hangzavaron túl a folyamatosan érkező látogatócsoportok bámész tekinteteit is el kell viselniük. A terem egy részében meglepően fiatal, tizenegy-két éves gyerekek is szorgosan tekerik a dohányt az apró munkaasztalok mögött.

A sodrás után a szivarok néhány hétig pihennek, hogy egy szabályozott páratartalmú helyiségben visszanyerjék nedvességtartalmukat. Ezek után ismét egy válogatás következik: a szivarrudakat szín szerint csoportosítják, amelynek célja, hogy egyazon dobozba csak tökéletesen egyforma darabok kerüljenek. Az így kupacokba válogatott rudakat egyesével felcímkézik, majd egy utolsó ellenőrzés után a kézzel készített dobozokba kerülnek, hogy útra keljenek leendő boldog tulajdonosuk felé.

Deluxe Magazin

Korábban:

A szivar őshazája

A szivarozás órája

A szivargyújtás művészete

Humidor: a szivarok háza

 

 

 

Szóljon hozzá!