Szép karriert futott be a gasztronómiában az eperlánlazac nevű halfajta, amely a korábbi évszázadokban Európában többnyire moslékként végezte valamely vályúban. Az ínyencséget manapság éttermekben szolgálják föl elegáns környezetben, méghozzá nem is kifejezetten olcsón.

Megkezdődött a stintszezon az északi országokban, amelyek közül talán Németországban a legnépszerűbb a finomság, igaz, túlságosan régi tradícióval ott sem rendelkezik. A 19. században ugyanis még tömegével fogták az apró termetű, átlagosan 18 centiméter hosszú, Magyarországon eperlánlazac néven ismert halacskákat - és vetették oda az akkori módi szerint a disznóknak, sőt, amennyiben nem fogyasztották el a háziállatok, egyszerűen a trágyadombra hajították. Azóta persze jócskán megváltozott az eperlánlazac fogyasztói köre, hiszen a későbbi századokban az ember is ráfanyalodott arra a halra, amelyet napjainkban már vendéglőkben is felszolgálnak.

Sült eperlánlazacok

A német és angol név (stint, illetőleg smelts), mi tagadás, nem kelt kellemes asszociációkat, ugyanis mindkettő arra a furcsa, növényszerű szagra utal, amelyet az állat áraszt. Ennek a magyar nyelvben is megvan a nyoma, ugyanis az eperlánlazac elnevezéssel párhuzamosan létezik a "büdöslazac" is.

A Carl Linné által 1758-ban leírt élőlény a vörös húsú csemege távoli rokona, ugyanis az eperlán rendje (Osmeriformes) a lazacszerűek rendjével (Salmoniformes) együtt tartozik a Salmonidae nemzetségbe. Egy évszázaddal később Alfred Brehm szintén kategorizálta az állatot, hozzáfűzve, hogy "húsa ízletes volna, de kellemetlen, poshadt uborkára emlékeztető szaga miatt nem mindenki fogyasztja szívesen". Éppen ezen a problémán tette túl magát korunk embere, és fogyasztja jóízűen az északi tengerparti éttermekben, ahol egy adagért 10-20 eurót kell fizetni.

Az eperlánlazacot minden esetben fej nélkül tálalják, azonban gerincét és farkát nem távolítják el, mivel az kellőképp lágy a fogyasztáshoz. Általában sült halként készítik, de felszolgálják salátaként is, helyenként pedig leves főznek belőle. Hagyományos recept szerint készül Észak-Németországban, ahol rozsliszttel, vajban és szalonnazsírban sütik ki. Sok északi vendéglő étlapjáról nem is hiányozhat tél tájékán az étel, hiszen a hidegebb hónapokban az eperlánlazacok nagy rajokban vonulnak a tengerekből a folyótorkolatok még nem édesvizű, de melegebb medencéibe, ahonnan később még feljebb úsznak, egyenesen a halászok hálóiba. Az eperlánlazac-állomány az utóbbi évtizedekben megcsappant, ami hozzájárult ahhoz, hogy az étel ritkább és különlegesebb legyen, ami persze növelte a keresletet és generálta az állománycsökkenést. Mindezeknek következtében az eperlánlazac az Észak egyik kedvenc eledelévé vált.

Deluxe Magazin

Korábban:

Vörös tonhal csaknem hétmillióért

Feloldották a kaviárexport tilalmat

Tombol a szőrös rákok szezonja

A halfőzés fortélyai

A tenger afrodiziákuma

 

 

 

Szóljon hozzá!